A tavalyi élményektől megszédülve ismét útnak indultunk szombaton Mohács felé, végigélvezni azt a - számunkra - két napot, melyen a mohácsi nép megünnepli a törökök kiűzését, és egyben búcsúztatják a telet.

Giccs, szépség, érték, bóvli, miccs, lángos, régiség, újdonság, sör, pálinka... Ez és még sok élmény találhat itt az emberre.

Mindig furdal a kíváncsiság, amikor meglátom a Dunát (neve az ős-indoeurópai danu szóból ered – jelentése: víz, folyó) vagy a Tiszát: vajon milyen lehet ott, ahol születik? Milyen érzés lehet átlépni az óriási folyót?

A Felső-Tisza vidékéről van szó. Már pontosan nem is emlékszem, hogy hány éve is, de úgy gondoltuk bátyámmal, hogy teszünk egy Tiszabecs – Tokaj túrát kenuval. Öten vágtunk neki, én akkor ismertem meg a másik három embert, Jörgsent (Péter amúgy), Ákost és Noémit. Ez az írás most azokról az emberekről szól, akikkel ez alatt az egy hét alatt találkoztunk, és valamilyen módon hatást gyakoroltak ránk.

Kevés olyan vár van, amelyik legalább egyszer ne cserélt volna gazdát, ne esett volna ellenség kezébe a hosszú történelem során. Egy biztos létezik, történelmi tények támasztják alá, hogy még a mongol hordák betörését is sikeresen vészelte át, soha nem került idegen kézre. A neve Bálványos vára, Erdélyországban, a Kárpátok kanyarulatához közel található.

Régesrégen volt egy csehszlovák mesefilm a tévében, az Andersen mesét dolgozta föl, a Rigócsőr királyt. A film „eredeti” környezetben játszódott, egy valódi várban vették föl a jeleneteket, meg is ismertem, Árva vára volt. Dóri lányommal néztem a filmet, hát ezért néztem mesefilmet, mondtam is neki, kislányom, egyszer elmegyünk Rigócsőr király várába, hiszen itt van ez, a mi Felvidékünkön.

Párszáz méteres kacskaringós emelkedő után megérkeztünk a bejárathoz, egy boltíves kapuhoz, melynek hatalmas terméskőből épült falain lévő, márvány tábláiról megtudhattuk, hogy már 1936-ban megépült e mű „Trianon után a XVI. évben”...