"Oppenheimer amellett érvelt, hogy nekünk most egy laboratórium kell, ahol a tényleges robbanóanyagokat össze lehet szerelni. Ez lett Los Alamos. Oppenheimernek jó ízlése volt, elsőrangú embereket meghívott rövid látogatásokra. Ezek egyike volt Neumann János. (...) Kiderült, hogy Los Alamosban egészen újszerű dolgokat kell elkezdeni, és ebben Neumann Jancsi, mint látogató nagyon sokat segített. Nem csak azért, mert Jancsi mindent fejben vagy egy darab papíron el tudott intézni, hanem azért is, mert ő akkor már sokat tudott a számlálógépekről. És a fölmerült matematikai problémák túl nehezek voltak ahhoz, hogy egy olyan számlálógéppel lehetne megoldani, mint amit én használtam a doktorátusom készítésekor. És Jancsi már akkor dolgozott a milliószor gyorsabb elektronikus számlálógépeken, amik most azután igazán megváltoztatják a világot. Ezzel azután el is értük, hogy a háborúnak az atombomba vetett véget. Sajnos én ezen a ponton elég alaposan összekülönböztem Oppenheimerrel. - Miután Hitler agyonlőtte magát, Szilárd írt nekem egy levelet: 'Jobb volna Japán ellen nem használni az atombombát, jobb lenne azt nekik csak megmutatni, akkor ők majd megadják magukat.' Sajnos Oppenheimer ezt (nem tudom miért) nem akarta. Nekem azt mondta, hogy mi fizikusok ilyesmihez nem értünk, hagyjuk a politikát a politikusokra. Én sajnos követtem a tanácsát. (…) De egy éjszakai atomrobbantás Tokió felett, magasan Hirohito császár és kormánya szeme láttára, ugyanolyan rémületet váltott volna ki, mint Hirosima, amellett azokat félemlítette volna meg, akiket kellett. A tokiói demonstráció után ultimátumot küldhettünk volna Japánnak, követelve, hogy adja meg magát. Szerintem elfogadták volna az ultimátumot, és az atombombát így humánusabban, egyszersmind éppoly hatékonyan használhattuk volna fel a háború befejezésére. Tudomásom szerint azonban szóba sem került , hogy bejelentés nélkül nagy magasságban végzett éjszakai demonstrációt hajtsunk végre Tokió felett."

És most következzen „élménybeszámoló” Teller Edétől, egy mára már történelemmé vált pillanatról, az első atomrobbantásról:
„1945. július 16-án, a kora reggeli órákban magam is tagja voltam annak a csoportnak, amely megfigyelhette a világ első atombombájának felrobbantását. Megfigyelőállomásunk mintegy 20 mérföldnyire volt az alamogordói kísérleti teleptől. Azt mondták nekünk, hogy feküdjünk le a homokba, fordítsuk el az arcunkat a robbanástól, és temessük fejünket a karjaink alá. Senki nem volt hajlandó erre. El voltunk szánva, hogy szembe nézünk a szörnyeteggel. Minthogy régi szokásom, hogy számolok a lehetetlennel is, ezúttal is óvatos voltam. A hegesztők védőszemüvegén kívül, amivel elláttak bennünket, még egy sötét szemüveget tettem fel. Arcomat bekentem napolajjal és a többieknek is adtam belőle. Vastag kesztyűt húztam, és két kezemmel erősen arcomhoz szorítottam a védőszemüveget, kezeim így oldalról is védelmet nyújtottak.
A kísérletet egy sivatagi zápor miatt 90 perccel el kellett halasztani, 5 óra 30 percre tűzték ki újra. Húsz perccel korábban megfigyelőállomásunkat összekötötték a központi ellenőrző állomással. Megkezdődött a visszafelé számolás: ’ Mínusz 20 perc, 19, 18, 17… mínusz 30 másodperc, 25, 20, 15.’ Tíz másodperctől kezdve már másodpercenként számoltunk: ’ kilenc… nyolc… hét… hat… öt…’ Azután csönd lett.
Ez az öt másodpercnyi csend olyan hosszúra nyúlt, hogy már azt hittem, nem sikerült a robbantás. Már- már le akartam venni a védőszemüvegeimet. De azután az üvegen át láttam egy piciny, gombostűfejnyi fényt. Csalódott voltam: ’ Ennyi lenne az egész? Ezért dolgoztunk ilyen keményen?’
Egy pillanattal később eszembe jutott, hogy két réteg sötét üveg van a szemem előtt. A gombostűfejnyi fény megnőtt, aztán elhalványodott. Jobb kezemet elhúztam az arcom elől, hogy a fény jobban behatolhasson az üveg mögé. Olyan volt, mint amikor sötét szobában elhúzzák a nehéz függönyöket és beáramlik a napsugár nyalábja. most már nem éreztem csekélységnek.
Egy perc múlva elérkezett hozzánk a robbanás hangja és a légnyomás hulláma is. William H. Lawrence, az ismert és képzett tudományos riporter ijedten kérdezte: ’Mi volt ez?’
Levettem mindkét sötét szemüvegemet, hogy megfigyelhessem a robbanás jellegzetes gombaszerű felhőjét, amint felszáll az atmoszférába, megtorpan egy levegőrétegnél, majd tovább emelkedik felfelé. Amikor a felhő már 40 000 lábnyira magasodott felettünk, visszagyalogoltunk az autóbuszunkhoz. Valamennyien tudatában voltunk annak, hogy a következő atomrobbantás már nem kísérlet lesz.
A sivatagi szelek, amelyek különböző magasságokban és eltérő irányban fújtak, a gomba alakú felhőt óriási kérdőjellé alakították át.
Három héttel később a délutáni órákban tudtam meg, mi történt Hirosimában.”

"Los Alamosban mindenki azt mondta: 'Be kell fejezni a munkánkat, és hidrogénbombát kell kifejleszteni.' Úgy is terveztük, de 1945. augusztus közepén Japán békét kért. Oppenheimer akkor bejött a szobámba, azt mondta: 'Most béke van, most semmi ilyen munkának nem szabad folytatódnia.' Én közben visszamenten Chicagoba, Fermivel dolgoztam, nagyon jól éreztem magam, de itt volt a félbeszakított munka. (...) Amikor Sztálin azt mondta: 'Nekünk van atombombánk, és még sokkal több is lesz', akkor én azt mondtam: Nem lehet becsukni a szemünket és nem nézni azt, hogy mi mást lehet tenni. Tehát visszamentem Los Alamosba, hogy a hidrogénbombán dolgozzunk, annak ellenére, hogy tudományos barátaim többsége ellene volt. Ez sajnos sok jó barátommal elrontotta a viszonyomat. Egy kivétellel. Mi magyarok - Neumann János, Wigner Jenő, Szilárd Leó, Kármán Tódor - mi mindig együtt maradtunk. Kevesebben, nehezebben dolgoztunk a hidrogénbombán. Mégis meglett. Két-három év alatt, nagyon tökéletesen. És röviddel azután Szaharov Oroszországban is létrehozta a hidrogénbombát. Szaharov tudta és mondta is, hogy nem lehetett várni és nem szabadott azt tenni, hogy mi nem csináljuk, mert az fölborította volna a világ egyensúlyát. Ez sajnos számomra az én életemben a harmadik kivándorlást jelentette. Az első Magyarországról volt, a második Európából, a harmadik a fizikusok közösségéből. Sok szempontból a legutolsó volt a legfájdalmasabb, de nem tehettem másképpen."
"Az életem fele még előttem állt. Sok minden történt ebben a fél életben, amit nem tudok elmesélni olyan részletesen, mint az első felét, de egy - két pontot meg kell említenem. A hidrogénbomba kifejlesztése világossá tette azt, hogy a los alamosi laboratórium ezt sok kétséggel kezdte meg. Ez azon alapult, hogy a tudósok országszerte ellentmondanak. Közben Los Alamos folyton azt mondta: mi olyan jól csinálunk mindent, hogy mások azt nem tudják közelítőleg olyan jól csinálni. Nekem ez nem tetszett.
Ahol sok a titoktartás, ott a versenyre még nagyobb a szükség, mert különben nem lehet tudni, hogy a munka tényleg olyan jól megy-e, amilyen lehetne. Erősen érveltem amellett, hogy szükség lesz egy második laboratóriumra. Ez a laboratórium aztán létrejött Californiában, Livemore-ban. Az ember, aki ezt erősen ajánlotta, akinek szava volt abban, hogy ezt a laboratóriumot létrehozzuk, és jó embereket kapjunk számára, az Ernest Lawrence volt, a ciklotron feltalálója. A laboratórium neve ma Lawrence Livemore Laboratórium LLL. Életem második felének legnagyobb részét ott töltöttem. A fizikusok közössége nem volt elzárva előlem, de nem is volt olyan nyílt, mint a múltban. Legtöbb barátom Livemore-ban van. Ott hozzáláttunk ahhoz, nem hogy a legjobbak legyünk, hanem hogy legyen versenyfutás, hogy mi jók legyünk és Los Alamosban is jó legyen. Együtt dolgoztunk, eszmét cseréltünk. Mindenki igyekezett olyan jó lenni, amilyen csak lehet.

A cikket írta és válogatta : László Márta

Interjú: http://www.lilli.hu/news/news/64/teller-ede-atomreaktorok-biztonsaga.htm...

Vote Result