1848. A forradalom, majd a szabadságharc célkitűzései lelkesítik a nemzetiségi paraszti rétegeket is. Az első felelős magyar kormány által kiadott áprilisi törvények között ugyan nem szerepel nemzetiségi határozat, mivel elegendőnek látták az egyéni polgári szabadságjogok biztosítását és a – magyar és nemzetiségi – jobbágyság állami kárpótlással egybekötött felszabadítását.
Ez azonban csak ott lehetséges, ahol magyar, vagy magyar érdekeltségű elöljárók kormányoznak. A Szerémségben, a Határőrvidékeken és Horvátországban a nemzetiségek vezetőrétege elenyésző kisebbségben áll a vallási vezetőkkel szemben, akik a bécsi udvar ígéretei felé hajolva szembehelyezkednek a magyar politikai törekvésekkel.
A szlovákok magyar vezetésű vármegyékben laknak, így nem jelent gondot a jobbágyfelszabadítás kihirdetése és végrehajtása. A paraszti rétegeket még nem hatja át a nemzeti érzelem, így a magyar kormánynak sikerül elnyomnia az egyháziak Bécs-párti gyűléseit. Elsöprő többséggel a magyar oldalon harcolnak. A szlovákok által hangoztatott és propagált szlovák légió nagy része osztrák, vagy pedig Ausztriában született tót katona. A helyiek közül csak elenyésző számban csatlakoznak a légióhoz.
A románok kisszámú értelmisége és paraszti tömegei Balázsfalván tartott gyűlésükön a parasztság gondjait és nemzeti követeléseiket egy véka alá veszik, így az udvar befolyása alatt ősztől, az erdélyi románok már a magyarok ellen harcolnak. Ennek főleg az az oka, hogy Magyarország és Erdély unióját hosszú időhúzás előzi meg, így az áprilisi törvények csak később lépnek életbe Erdély területén. Az udvar kemény propaganda-hadjárat során sulykolja az erdélyi románokba, hogy a magyarok megint csak a saját ügyükkel foglalkoznak. Sajnos mire az unió megvalósul, a kezdetben szimpatizáns románok magyarok ellen fordulnak.
A magyarországi románok részesültek a jogkiterjesztésből, képviselőik révén az országgyűlés munkájában is részt vesznek. Magyar oldalon harcolnak.
A szerbek I. Lipót (1657-1705) uralkodása óta egyházi függetlenséggel rendelkeznek. Elismerik a magyar államot, de autonómiát követelnek. Ezt a magyar vezetők az államegység nevében elutasítják. Az ügyben nem segít a szerb képviselőknek Kossuth által foghegyről odavetett mondat: „Akkor döntsön közöttünk a kard!”. A szerbek a karlócai kongresszuson (1848. május) bejelentik igényüket egy egységes szerb tartományra, majd júniusban rátámadnak a délvidéki népekre. Ideiglenes nemzeti bizottmányt alakítanak, amely minden döntését a bécsi udvarral és a belgrádi kormánnyal vitatja meg.
Horvátország – amely pont az egyetlen olyan terület, akinek nemzetiségi jogait és rendi tartományi különállását a magyar kormány elismeri – Jellasics vezetésével támadásra készül Magyarország ellen. A volt határőrezredessel folytatott tárgyalások során a kormány már a teljes autonómiába is beleegyezne, de Jellasics Magyarország Habsburg birodalomba való teljes és végleges beolvasztását tűzi ki célul, mivel az osztrákoktól biztosítékot kap arra, hogy a horvát területek független Habsburg koronagyarmattá való minősítését és a jobbágyság felszabadítását minél hamarabb végrehajtják. Mint később majd kiderül, ez nem igaz…

1849. A magyar vezetést a véres összecsapások békélésre késztetik. Hajlandó engedményeket tenni a szabad nyelvhasználat kérdésében, de a területi függetlenedéstől elzárkózik. Ez a szerbekkel való megállapodást ellehetetleníti. Kossuth Lajos közben az emigrációban élő román Nicolae Balcescu közreműködésével Szegeden megalkotja a megbékélési tervezetet, melyet el is fogadnak. Ezt használják a nemzetiségi törvény megalkotásakor, mely nem biztosított területi autonómiát, a hivatalos nyelv a magyar maradt, de a községi, megyei gyűléseken, az esküdtszék előtt és az első járási bíróságoknál mindenki a saját nyelvén szólhat, a jegyzőkönyv nyelvét pedig a többség határozza meg. A közoktatási intézmények is a többség nyelvén, vagy az egyház nyelvén működnek. A különböző egyházak is azonos bánásmódban részesülnek. A törvénytervezet továbbá kötelezi a kormányt ezen változtatások végrehajtására, akinek feladatai közé tartozik, hogy a szerbek és a románok minden jogos sérelmét orvosolnia kell és a fegyvert időben letevő és a nemzeti függetlenségre esküt tevőknek amnesztiát kell adnia.
A tervezet törvénybe iktatását és végrehajtását azonban megakadályozza a megérkező orosz hadsereg, amely leveri a forradalmat.
A szabadságharc bukása után a nemzetiségekre nem köszönt be a császár által ígért idill, hiszen nemhogy függetlenséget nem kapnak, de még koronatartománnyá sem válhatnak.

A szabadságharc utáni válságos, terrort sem nélkülöző állapotnak végül a kiegyezés (1867) vet véget. Ekkor Horvátország Magyarországgal való kapcsolatát perszonálunióra kívánja redukálni, valamint követeli Fiume és a Temesköz átadását. A horvát-magyar kiegyezés végül 1868-ban valósul meg. A kért területeket nem csatolják a horvátokhoz, de Horvátország tartományi különállását és politikai nemzetiségét hazánk elismeri, a hivatalos nyelv innentől kezdve a horvát és a magyar kormányban is mindig helyet kap egy un. horvát miniszter.
A második – mivel eddigre már Svájc sikerrel végrehajtja az elsőt – nemzetiségi törvényt Eötvös József javaslata alapján állítják össze és egy politikai nemzetet ismer csak el, a magyart. (1868: XLIV. törvényczikk a nemzetiségi egyenjogúság tárgyában.) Az elsőhöz hasonlóan területi függetlenséget nem ad, de széles körű nyelvhasználatot biztosít az oktatás, valamint a közigazgatás és igazságszolgáltatás alsó és középső szintjén. A törvény ugyan nem juttatja őket kollektív politikai jogokhoz (nem alakíthatnak például pártot), de lehetővé teszi nemzetiségi egyesületek és pénzalapok létrehozását.

Summázva: Ha a ’48-as szabadságharcot nem verik le, mi lettünk volna a világon az elsők, akik bevezetik ezt a törvényt, de így Svájc lett az első befutó.

-Limpek-

Kiegészítette: Kri

Vote Result