A több éves hagyománynak megfelelően tavaly nyáron ismét Balatonra vettük az irányt. Ezúttal Fonyódot szemeltünk ki úti célul. Már a vonatról leszállva megpillantottuk a Badacsony csodálatos, koporsó alakú sziluettjét a szembelévő parton. Valósággal hívta át az embert a nagy tó vízén. Persze, nem csak a látvány, hanem a messze földön hírös badacsonyi bor.

„A Badacsony a Tapolcai-medence legmagasabb tanúhegye, a Balaton két öble közé ékelődve magasodik. A csaknem kerek hegy kerülete 11 km, észak-déli irányban kissé megnyúlt tetőrégiójának átmérője 1–1,5 km, legmagasabb pontjának tengerszint feletti magassága 437,4 m. Oldalát 280 méteres magasságig – szőlőtermesztésre kiválóan alkalmas – különféle laza üledékek borítják, efelett szürke bazaltsziklák és kőfolyások bukkannak elő az erdő sűrűjéből. A hegyről a déli parton fekvő Fonyódra illetve Fonyód–Alsóbélatelepre látunk rá.” – írja a Wikipedia.

Az nagy átkelésre aztán 3-4 nap elteltével került sor, hajó által. Miután megérkeztünk hatalmas bóvli hegyek fogadtak bennünket a kikötő után, majd miután a társaság női tagjai kellőképp kigyönyörködték magukat a szalmakalapokban és egyéb, máshol olcsóbban is megkapható termékben, végre elindulhattunk a hegy tetejére egy-egy túrataxi segédletével. Ennek igen borsos ára volt, ám megérte a pénzt: a sofőr irdatlan sebességgel, emberek között szlalmozva vitt fel bennünket a tetőre. Itt egy pincészet vendéglátó részénél találtuk magunkat. Le is ültünk kóstolgatni a legendás badacsonyi olaszrizlinget. Gyönyörű volt a kilátás. Csodálatos érzés volt a száraz fehér bor csodás ízének, a Balaton napsütötte víztükre és a felette kesze-kuszán elterülő lugasok látványának harmóniáját a friss levegővel egyszerre magunkba szívni. Ezt követően elindultunk a lefelé. Beültünk egy étterembe étkezni. Jó sok pénzért. Én lecsós (étlapon magyaros) pontyot ettem, ami nem volt túl emlékezetes. Természetesen itt is lecsúszott jó pár deci üdítő fröccs.

Ezt követően a többiek visszamentek a kikötőnél található bazárhoz. Tidzsi, Kri, Sanyi, Dezsi, Tata és jómagam maradtunk. El is indultunk hát a bortúrára. Szép lassan haladtunk lefelé, nehogy egy pincészetet is véletlenül kihagyjunk. Egy hatalmas hordót pillantottunk meg az útszélén, kis ablakkal. A vak is látta, hogy itt bizony bort mérnek. Itt már bejött a képbe az édeskés Muskotály is. Némiképp olcsóbb volt, mint feljebb. Ekkor már kezdett belesüppedni a tudatunk a jó bor kellemes mámorába.

Elindultunk tovább a lefele vezető úton, ahol észrevettük, hogy egy kis régies parasztház teraszán emberek iszogatnak. „De jó nektek, hogy itt laktok!” – mondta nekik valaki közülünk. A bent ülők sejtelmesen mámoros arccal mosolyogtak ezen a mondaton. Ahogy elővillant az öreg házat és a teraszt árnyékoló zöld lombok közül a pincészet nevét jelző tábla, megvilágosodva ordítottam el magam: „Bassza meg, ez egy borospince!” Mondanom sem kell, itt időztünk el a legtovább. Marasztalt a hihetetlen otthonos környezet: hangulatos fapadok, melyre hűsítő árnyékot vetettek a fák lombjai, no meg első, de nem utolsó sorban a bor. Miután kiválasztottuk a számunkra szimpatikus ülőhelyet, beléptünk a házikóba. Nagyon szívélyesen fogadott bennünket a pincészetet tulajdonló család. Valami körülírhatatlan, meleg érzés töltötte el az embert odabenn. Az eddigi helyekkel ellentétben itt jelen volt valami láthatatlan, de érezhető plusz, rendkívül otthonos illat járta át a kis házat. Betekintést nyerhettünk a pincébe is, ahol alaposan szemügyre vettük a hordókat.

Borkorcsolyaként zsíros kenyeret szolgáltak fel a pultnál, szép, apróra szeletelt hagymával és természetesen őrölt paprikával. Tidzsi úgydöntött, hogy megízleli a badacsonyi Kékfrankost is. Nem bánta meg, tetszett neki. Miután kellő mennyiségű bort fogyasztottunk és végeztünk a zsíros kenyérrel, tovább kellett mennünk, hiszen már nem sok időnk volt az utolsó járat indulásáig. Elvitelre szinte féláron lehetett borhoz jutni, így nem véletlen, hogy itt alaposan feltankoltunk Muskotályból és Olaszrizlingből. Innentől kezdve már teljes mértékben azonosultunk a Badacsony mesebeli, szakrális jellegével, valósággal folytunk lefele a kanyargós úton, ahogy azt a tájegység minden ízét magában hordozó nedű tette a torkunkon. A következő helyen komoly csalódásként éltük meg, hogy a néni németül szólt hozzánk. Ez a sokk kicsit felébresztett minket a mámoros álomból. Főleg az előző hely után. Miután magyarul válaszoltunk ő is átváltott az anyanyelvére. Elnézést is kért, de mégis hiányzott belőle valami, az a természetesség, ami a legutóbbi pincében fogadott minket. De hamar túltettük magunkat az eseten, alkalmazkodtunk a helyzethez és megkóstoltuk a Kéknyelűt, amit igazi badacsonyi különlegességként ajánlott nekünk a hölgy.

"A Kéknyelű egy ősi magyar szőlőfajta, amit kimondottan csak a Badacsonyban termesztenek. Női virágú, az idegen beporzás a szél segítségével megy végbe. A porzó fajtaként a Budai zöldet szokták mellé telepíteni. Fürtjei lazák.
Mindebből következően nem túl nagy mennyiséget terem. Ugyanakkor szinte minden évben kiváló minőséget ad. Bora a rusztikus fajták közé tartozik.
Borának ízvilága egyszerű. A friss bor halványzöld, érlelés során is világos marad. Illata határozott, de nem tolakodó, jellegében sok közös van a Királyleánykával. Élénk savérzetet ad. Hosszabb érlelés után nagyívű savharmóniát produkál. A kellemes illat mellett a szépségét a savak finomsága, vagy éppen a nyersessége, férfiassága adja. Bora fiatalon is kellemes, de igazi élményt több éves érlelés után nyújt. A hordós vagy palackos érlelést egyaránt meghálálja.” – írja a Wikipedia.
Az ezt követő helyről kellemes, de igen tompa emlékeim vannak. Egy kedves, fiatal szemüveges hölgy szolgált ki minket egy ablakpult mögött. Ez volt talán a legkevésbé árnyékos terasz, ám az erős napfény kifejezetten illett a hely hangulatához.
Itt már szaporára kellett vennünk az iramot, mert egyre fogyott az időnk a hajó indulásáig. A következő helyet kihagytuk a nagy sietség miatt. Utoljára egy kis pincészetbe értünk, ahol szintén nagyon családias hangulat uralkodott. Zajlott az élet. Egy mámoros édesapa hajkurászta a kisgyerekét, afelől érdeklődött, hogy hörpint e apuci borából.

Fogyasztás után a mellékhelységet is igénybevettük, majd szélsebesen elindultunk lefele a hegyen, le a partra, nem álltunk már meg sehol. Pedig lett volna hol. Lent újraegyesültünk a többiekkel. Elindultunk a kikötőbe, az indulásig még bőven volt időnk. Megkezdtük valamelyik flakon borunkat. Iszogattunk, amikor egyszer csak előtűnt a fonyódi hajó egy kis öbölből jó 70 méterre tőlünk. „Na, ezt megszívtuk!” – vontuk le a következtetést. Lévén, hogy ez volt az utolsó, már tervezgettük, hogy vonattal miként fogjuk megkerülni a Balatont és visszajutni Fonyódra. Ám ekkor csoda történt. Egy „Balatonföldvár” feliratú hajó jelent meg a kikötőben. Szóltak, hogy szálljunk be, ha Fonyódra megyünk. Benne se volt a menetrendbe. Beszálltunk és a szellemhajó elindult. A legénység legalább olyan részeg volt mi. Éppen lenn elmélkedtem, sóvárogva néztem vissza a távolodó Badacsonyra, amikor egyszer csak szólt Kri, hogy nem fogom elhinni mi van odafenn, már Tidzsi vezeti a hajót. Nem akartam elhinni. Pedig igaz volt. Fenn találtam az irányítófülkében az egész társaságot és szinte mindenki sorra próbálgatta a kormányt. Kapitány úr megengedte, legalább nyugodtan ihatta tablettás borát bódult legénységével. Tidzsi is olykor bele-belehúzott, jó matróz módjára.

Végülis sikeresen megérkeztünk. Azóta is sokat tanakodunk a dolgon, de egyszerűen nem sikerült napirendre térni a szellemhajó rejtélye felett. Azt mondják Fonyód környékén sok furcsa, kísérteties dolog történik…

Forrás: Wikipedia
Fotók: Tata

Vote Result